A második halálos bűn

More about the book

Maitland megvárta, míg lehajtja az italt, aztán kikísérte őket. Az asszony megígérte: hétfőn délelőtt tizenegyre fölhozza Dolorest. Maitland bezárta mögöttük az ajtót, és beakasztotta a láncot. Visszament a ládához a whiskysüveggel a kezében. Nézte a rajzokat a földön, lábujjal odébb lökdöste őket, közben ivott. Rábandzsított a vázlatokra, fölidézte magában a lány testét, és tervezgetni kezdte az első képet. Kopogtak a műterem ajtaján. Dühösen – amiért megzavarták – elordította magát: – Ki az? Ismerős hang válaszolt, és Maitland elkomorodott. Letette az üveget az állványra. Az ajtóhoz ment, kinyitotta a zárat, leakasztotta a láncot. Az ajtót kitárta, megfordult, és befelé indult. – Már megint te – mordult föl. Az első késszúrás a hátába hatolt. Magasan fönt, a gerinc mentén. A döfés ereje elég nagy volt ahhoz, hogy előreessék. Betört arccal, karjait széttárva, a rémület komikus mordulatával. De nem esett el. A pengét kihúzták, és a támadó ismét lesújtott. És megint. Még akkor is, amikor Victor Maitland a földön feküdt már, arccal a széles padlódeszkáán, s az élet kezdett elszállni belőle. A pengét még akkor is belémerítették. Ujjai erőtlenül rángatóztak. Azután csönd lett.