Mozart és a kaméleonok

More about the book

Az ​​1970-es évek végén, majd' másfél évtizeddel a Hidegvérrel világsikere után a beteg, kábítószeres és alkoholista Capote írt még egy utolsó nagyszerű könyvet: egy dokumentarista elbeszélésekből és irodalmi riportokból komponált, helyenként megrendítően szép kötetet. S talán az ebben szereplő írások némelyikében jutott legközelebb eszményéhez: hogy olyan egyszerűen, tisztán írjon, „amilyen a hegyi patak”. Régóta tudta, hogy különbség van nemcsak a rossz és a jó, hanem a nagyon jó írás és az igazi művészet között is, s „ez a különbség bonyolult, de kíméletlen”. Istentől kapott korbácsnak nevezte ezt a tudást, amely gyakran megbénította – s mégis hálás volt érte s a remekművekért, melyeket e korbács alatt alkotott. Az életmű ilyen kiemelkedő darabjai közé tartozik a „Bűvölet”, egy gyerekkori emlék fölidézése, amikor Truman a varázserejű Mrs. Fergusonnak mondta el legféltettebb titkát; vagy a „Gyönyörű gyermek”, melyben az olvasó szinte együtt eteti a sirályokat Marilyn Monroe-val, aki „olyan, mint egy menekülő kolibri”; vagy a „Faragott koporsók”, egy kisvárosi gyilkosságsorozat története; vagy a „Kedves idegen”, melynek főhőse levelezni kezd egy soha nem látott tizenkét éves kislánnyal, s ez földúlja az életét… S még számtalan furcsa, felejthetetlen alakkal ismerkedhetünk meg: egy martinique-i idős arisztokrata hölggyel, akinek zongorajátékát kaméleonok hallgatják, Mrs. Kellyvel, aki a mélyhűtőjében tartja halott macskáit, mert képtelen örökre elveszíteni őket, egy gyilkossal, aki semmi rosszat nem lát abban, amit tett… s magával Truman Capote-val is, aki a kötet utolsó írásában önmagával készít interjút.